Több volt bennem, mint amit addig gondoltam magamról

Őszintén bevallom, nem tudtam, hogy mi szeretnék lenni 18 évesen. Olyan magától érthetőnek tűnt, hogy mivel matekból jó voltam, Édesanyám főkönyvelő, barátnőim is közgazdász képzésre jelentkeznek, akkor én is.

Így kerültem a BGE Pénzügyi és Számviteli karára, ahol számvitel szakon közgazdászként végeztem és mérlegképes könyvelői képesítést is szereztem. A főiskolai évek nem voltak könnyűek, megszenvedtem a diplomáért, de ez tett kitartóvá és céltudatossá, ami a mai napig erősségem.

Főiskola után, egy német cégnél dolgoztam a pénzügy osztályon, ahol 5 év után úgy éreztem, váltanom kell, akkor mondta Édesapám, hogy menjek a családi vállalkozásba, ő nemsokára nyugdíjas lesz. Meggyőzött.

Akkor még fogalmam nem volt, hogy mit jelent egy olyan irodából, ahol csak a közvetlen kollégáimmal érintkeztem jóformán, kimenni a nagy világba és folyamatos kapcsolatban lenni nap, mint nap nagyon sok emberrel.

Révén a családi vállalkozás egy zár-vasalat nagykereskedés volt.

Igen, felmerülhet a kérdés, milyen volt egy férfiak uralta világban? Kemény. Az elején azt se tudtam, hogy mi a zár és a zárbetét között a különbség. Az évek alatt sok mindent megtanultam a termékekről is, ami ahhoz is kellett, hogy a férfi szakemberekből álló vevőkör elfogadjon és elismerje, hogy van helyem a szakmában.

Nem csak könyvelő voltam, minden is, így tanultam meg döntéseket hozni, felelősséget vállalni, tárgyalni, határokat meghúzni.

Elfáradtam az évek alatt. Napi stressz, a maximalizmusom és a teljesítménykényszerem által eljutottam arra a mélypontra, ami már a kiégés volt.

Fizikailag, mentálisan és lelkileg is összezuhantam. Tudtam, hogy nem csak fizikailag kell meggyógyulnom, hanem lelkileg és mentálisan is, ezért segítőhöz fordultam.

Ezek után kezdett összeállni a kép, ahogy egyre jobban lettem: a coach szakma az az irány, ahol az erősségeimet kamatoztatni tudom.

Miért pont a coaching?

Valami egyedit szerettem volna, egy olyan módszert, ami nagyobb szabadságot ad és közel áll ahhoz, ahogyan én szeretnék embereket támogatni. Ekkor döntöttem el, hogy egy Magyarországon még nem elterjedt ágát, a travel coachingot fogom gyakorolni.

Amikor utánanéztem, hogy az USA-ban már képzést is indítanak, éreztem, hogy ez nem csupán egy légből kapott ötlet, ennek létjogosultsága is van. Küldetésként élem meg, hogy minél többen megismerjék itthon is a travel coachingot.

Amikor végre mertem a saját utamat választani

Jó pár évre, jó sok utazásra volt szükségem, hogy megtaláljam az igazi hivatásom, amit szívből szeretek csinálni és örömmel tölt el, amikor látom a kliensek fejlődését.

Az utazás, ami által fejlődött az önismeretem, hozta meg azt az átalakulást, aminek köszönhetően rájöttem, mi az én utam és ki mertem mondani az Édesapámnak, hogy a családi vállalkozást nem szeretném tovább folytatni.

Elfogadta és végül sikeresen végelszámoltuk a céget.

Kíváncsi vagy, hogyan segíthet Neked a travel coaching?

Külföldön önmagam lehettem

Tizenéves voltam, amikor először utaztam a családommal. Akkor még nem volt célja, de aztán – főleg, amikor már egyedül kezdtem el utazni – hajtott a kíváncsiság, az újdonságok megtapasztalása. Más országban hogyan élnek az emberek, milyen hagyományaik vannak, mit szeretnek csinálni, mit esznek? Ahhoz az érzéshez tudom hasonlítani, mint amikor egy könyvet olvasok, és a történet teljesen magával ragad, kizárom a külvilágot, és olyan, mintha belecsöppennék egy másik világba.

Pont így voltam, amikor egy idegen városban jártam: magam mögött hagytam az otthoni énem, és beolvadtam. Néha olyan jól ment Európában, hogy a turisták simán helyinek néztek, és tőlem kérdezték, mi merre található.

Azért be kell vallanom, volt ebben menekülés is, kiszakadási vágy a hétköznapokból. Külföldön vagyok, aki vagyok. Nem voltak elvárások, hogy mire, hogyan illik reagálnom vagy cselekednem, egyszerűen a felszabadult önmagamat éltem. Nem kellett mérlegelnem, hogy akik ismerik az egyik oldalamat, vajon hogyan reagálnak majd az eddig ismeretlen, meg nem mutatott Zsuzsára.

Alapvetően az a típusú ember vagyok, akinek idő kell, hogy meg merje mutatni magát. Mert éreznem kell, hogy biztonságban vagyok, és nincs ítélkezés. Külföldön ez sokkal könnyebben ment. Erre vágytam itthon is. Sok év kellett, hogy meg merjem lépni, döntéseket hozzak az életemben, és rájöjjek, mit is szeretnék csinálni. Addig minden egyes utazást úgy vártam, mint a gyerekek a Mikulást.

Nem mondanám, hogy annyira készültem rá, de tudtam, hogy megyek, és ez biztonságot és erőt adott. Akkor fogtam fel igazán, amikor már megérkeztem, hogy de jó, itt vagyok. Onnantól kezdve pedig 100%-osan jelen voltam.

Hány képességünket nyomjuk el, és ítéljük meg magunkat, mert vannak tőlünk jobbak?

Igen, sosem lettem olyan táncos, mint a kubaiak, és igazából már jó pár éve nem salsáztam, szóval el is felejtettem a lépéseket.

De nagyon örülök, hogy kipróbáltam, és adtam magamnak esélyt. Az igazság az, hogy annyi minden van még, amit ki szeretnék próbálni, hogy nem is bánom, hogy ez most épp nem az életem része.

Úton vagyok és jól érzem magam benne

Az utazás mára már nem menekülés, mert jól érzem magam az életemben, ott, ahol most tartok, és ami felé megyek. Amikor pedig jön a hívás, hogy „mennem kell”, akkor megyek. Az az érzés fog vinni, ami miatt az adott országot fel szeretném fedezni.

Te miért utazol? Nagyon szívesen elolvasom, bátran írd meg nekem!

Amikor a testem már lassításra intett, én még mentem tovább

Végre csinálhatom, amit szeretnék, és különben is, annyi dolog van…Ekkor váratlanul kibicsaklott a lábam. Megijedtem, mert azt éreztem, meg akar állítani. De az volt a fejemben, hogy én most nem tudok. Hogyan állhatnék meg pont most? Így egyszerűen bekentem krémmel a bedagadt bokámat, és amikor mentem, felvettem a bokarögzítőt.

Majd következett egy rossz mozdulat, amikor becsípődött a derekam. Itt már észleltem, hogy ez nem lesz jó, így tényleg pihentem 2 napot, aztán elmentem gyógymasszőrhöz.

A testem tele volt feszültséggel, a masszőrt megizzasztottam. Sokkal könnyebb lett utána. Oké, megértettem, lassítsak.

De valószínűleg nem volt meg a kellő lassítás, mert egy tök jó nap délutánján szó szerint kicsúszott a lábam alól a talaj. Egy felmosott padlóra ráhelyezett szőnyegen csúsztam el. Sokkot kaptam, amikor ránéztem a kezemre, úgy éreztem, el fogok ájulni. Végül sikerült annyira tisztán gondolkodni, hogy hívjak egy barátot. 20 perc múlva megérkezett, és bevitt a kórházba.

11 óráig, amíg nem kaptam vissza a telefonomat, volt időm gondolkodni. Rájöttem, hogy mekkora leckét kaptam türelemből, illetve a kontroll elengedéséből.

Olyan gyorsan történtek az események, hogy igazából még jól is jött, hogy nem tudtam mással elterelni a figyelmemet. Tudatosítottam magamban, mi is történt. Ha végiggondolom, az SBO-n a váróteremben már megnyugodtam. Láttam, hogy az emberek idegeskednek, bosszankodnak. Bennem csak az visszhangzott, hogy jó helyen vagyok, itt most megvan a dolgok menete, türelmesen kell várni. Nem én diktálok, hanem megmondják, mikor mit csináljak. Mindezt annyira kedvesen és emberségesen tették, hogy egy percig sem éreztem, hogy rossz helyen lennék, vagy hogy nem vagyok biztonságban.

Nagyon rég volt, hogy órákon keresztül nem csináltam semmit, csak feküdtem az ágyban. Megálltam. Végül is ez volt a cél.

Most tanulok lassabban élni

A kórházból hazaérkezve konstatáltam: amikor természetes, hogy az embernek két keze van, akkor fel sem tűnik, milyen egyszerű úgy minden. Most is megoldhatóak, csak sokkal lassabban. A tanítás folytatódik.