Milyen az egyedül utazás, amikor nem menekülök az életemből?
2025 novemberének végén egy korszak lezárult az életemben – 180 fokos fordulat történt. Hirtelen lett valamim, ami korábban nem volt: időm. Mégsem utaztam azonnal. Ez a cikk arról szól, mi történt, mire végre eljutottam Nagyváradra – egyedül.
Hosszú téli várakozás
Nem utaztam, pedig lett rá időm. Úgy éreztem magam, mint főiskolásként a vizsgaidőszak után: annyira vártam, hogy vége legyen, aztán eljött, és egy nagy üresség állapotába kerültem. Most is pont ugyanezt éltem át, plusz egy erős fáradtságot, amit nem mertem igazán kimutatni, mert még ott motoszkált bennem a gondolat, hogy mindig hasznosnak kell lennem.
Vártam a decembert – jó érzéssel töltött el a karácsonyra való készülődés, amire életemben először volt időm. Aztán megérkezett a január, a február, és még mindig nem utaztam, de már ott motoszkált a fejemben a dolog. Akkor kezdtem elgondolkodni: miért is nem?
A válasz megérkezett: mert már nem kell elmenekülnöm a hétköznapokból. De hát utazni jó, mindig jól érzem magam attól, mondogattam magamnak. A puding próbája az evés – és mivel közben egy kis megerősítést is kaptam, eldöntöttem: elutazom egyedül Nagyváradra (Oradea). Már többször jártam ott, nem ismeretlen célállomás, de az utolsó látogatásom óta 11 hónap telt el.
Végre úton
Szombat reggel 7 óra, beültem az autóba, és elindultam. Az úton podcasteket hallgattam, így a körülbelül 3 órás út gyorsan eltelt.
Romániában nagy útfelújítások vannak, ezért elterelték a forgalmat. A GPS nem értette, folyamatosan újratervezett, én meg csak azt érzékeltem, hogy balra kellene mennem, de jobbra tereltek. Végül megláttam a táblát: Oradea. Jó az irány, mehetek. Őszintén bevallom, az utolsó 30 perc extra figyelmet igénylő vezetés fárasztott ki a legjobban.
Leparkoltam a Sebes-Körös partján, majd elindultam a belvárosba. A folyó melletti sétány fel volt túrva. Kezdtem furcsán érezni magam, szükségem volt egy biztos pontra, így beültem a törzshelyemre, egy specialty kávézóba – de most nem a szokásos asztalomhoz ültem, hanem egy másikhoz. Azt éreztem, jót fog tenni egy kis nézőpontváltás. Kikértem a turmeric latte-t és a csokis muffint, és kezdtem megérkezni.
A poros utcák üzenete
Hamarosan elindultam a belvárosba. Megláttam egy új, teraszos kávézót – de jó, ezt legközelebb kipróbálhatnám, gondoltam. A belvárosban a sétálóutcák is fel voltak túrva, új díszburkolat kerül majd rájuk. Eljöttem az ismerős, megszokott városba, és minden a feje tetejére állt? Mi történik itt, mi ez a nagy változás?
Kicsit mérgelődtem, hogy a poros úton kell sétálgatnom, aztán jött a felismerés. Az egyik kedvenc városom megmutatta az életemet. Pont ugyanúgy változásban, fejlődésben voltam, mint a város. Most még minden poros és csúnyácska, rendezetlen, de már dolgoznak rajta, teszik le a díszköveket. Ehhez idő kell – aprólékos munka, építkezés, hosszú távú beruházás folyik.
Nem mondtam ki hangosan, a gondolatmenet hatására mégis megnyugodtam: én se sürgessem, önostorozzam állandóan magamat. Most alapozok. A jó alapokra lehet építkezni, ehhez pedig türelem, kitartás és szorgalom szükséges.
Lelassulás a folyóparton és a torony tetején
Jókedvűen indultam tovább, amikor a Városháza tornyánál megláttam, hogy nyitva az ajtó. Már annyiszor elterveztem, hogy felmegyek. Most itt volt az alkalom, hogy megmásszam a 250 lépcsőt, és fentről nézzek a városra. Szeretem a magasságokat, szóval nem is értem, eddig miért hagytam ezt ki. De mint tudjuk, semmi sem történik ok nélkül.
Nem nagyon terveztem el előre semmit, csak lehetőségeket vázoltam fel. Teljes megengedésben voltam: azt csinálom, amihez kedvem van. Így leültem a Sebes-Körös partján, és olvastam. 17 fok, napsütés, szívtam magamba a D-vitamint. Nem voltam egyedül – jöttek kacsák, hattyúk, majd gyerekek, felnőttek kutyusokkal. De amikor senki se volt ott, csak én, és hallgattam a duzzasztógát monoton, megnyugtató, csobogó hangját, akkor megérkeztem, lelassultam. Ez az, amit az utazás ad nekem.
Termál, miccs és egy dallal teli hazaút
Gondoltam, kihasználom a jó időt, úgyhogy átmentem a közeli Félixfürdőbe, a termál strandra. Pár éve jöttem rá, hogy a jogosítványom külföldre is érvényes. Még mindig kihívást jelent a kétsávos, lámpával tarkított körforgalom, ami egyikből folyik át a másikba. De mindig úgy fogom fel: milyen jó, ha nem sikerül elsőre kimennem a megfelelő kijáraton, mehetek még egy kört, és akkor már sikerülni fog.
Jó idő lévén sokan voltak a strandon, napoztam, olvastam, és élveztem a 32 fokos vizet. Ez a 2 óra telefon és internet nélkül telt, és nem is hiányzott. Amikor nyakig ülök a meleg vízben, és az arcomat süti a nap, érzem, hogy az idegrendszerem megnyugszik, és töltődöm.
Mielőtt lement volna a nap, elindultam, mert még volt egy fontos utam a Kauflandba. A Kaufland Grillben kihagyhatatlan a miccs a talponállóban, kedves, román úriemberek társaságában. Ilyenkor eszembe jut, milyen jó lenne legalább egy alapszintű román nyelvet elsajátítani, mert bár beszélgetnének velem, az angol itt nem opció. Miután jóllaktam, bementem az áruházba, és zakuszkával, padlizsánkrémmel, ROM csokikkal felpakolva elindultam haza.
Hazafelé nem éreztem, hogy podcastet szeretnék hallgatni. Először csend volt, aztán rájöttem, hogy nem kéne elaludnom, így amikor Magyarországra értem, bekapcsoltam a Retro rádiót. Az első zene az AC/DC – Thunderstruck volt, max. hangerőn. Felébredtem. Utána jött egy Hungária szám, majd Nenától a 99 Luftballons.
Amit ez a nap megmutatott
Mosolyogva, vidáman haladtam az autópályán. Közben feldolgoztam a nap eseményeit, és ráeszméltem valamire: életemben először utaztam úgy, hogy nem akartam valahonnan elmenni – és talán pont ezért kerültem most közelebb magamhoz. 21 órára értem haza. Jó újra itthon is.
Te mikor utaztál utoljára úgy, hogy nem menekültél, csak jelen voltál?
Cikkek a blogomból
Nincs találat
A keresett oldal nem található. Próbálja meg finomítani a keresést vagy használja a fenti navigációt, hogy megtalálja a bejegyzést.
Nem ugyanaz a nő tért haza – mesés elvonulás Tatán
Három és fél évvel ezelőtt azért kerestem meg Renit, mert nem éreztem jól magam nőként. Akkor még nem tudtam, hogy ez az út mennyire meg fog változtatni. Most, egy tatai elvonulás után azt éreztem: valóban nem ugyanaz a nő indult haza, mint aki...
Azt hittem, eltűnt a kalandvágyam, aztán kiugrottam egy repülőből
Pár hete egy beszélgetés során, amikor felmerült a kalandvágy, megkérdeztem magamtól, hogy tényleg eltűnt-e belőlem. Aztán persze ezerrel tiltakozott az agyam és a szívem is. Felismertem, hogy nem eltűnt – csak nem volt itt az ideje. A nagy...
