Amikor újra kapcsolódni szeretnél önmagadhoz

Három és fél éve azért kerestem meg Renit, mert nem éreztem jól magamat nőként. A gátlásaim blokkolták, hogy a nőiségemet a maga szépségében élhessem meg. Úgy gondoltam, a tánc az, ami fel tudna szabadítani.

Csoportos és egyéni foglalkozásokra is jártam hozzá. Szépen, lassan, türelmesen kísért. Bár éreztem, hogy nem könnyű, nem komfortos ez az út, mégsem adtam fel, mert Reni türelme és hitelessége átsegített a mélyebb szakaszokon is.

Aztán egyszer csak észrevettem, hogy a belső átalakulásom a külsőmre is kihatott. A pozitív visszajelzések megerősítettek abban, hogy jó úton járok.

A nőiség nem egy kipipálható feladat. Folyamatosan dolgozni kell rajta.

Az életem úgy alakult, hogy egy időre nem tudtam táncra járni Renihez, így a „raktárkészlet” szépen kiürült. Kicsit későn vettem észre, de végül írtam neki, hogy újra szeretnék csatlakozni.

Az első óra nagyon nehéz volt. Kiestem a gyakorlatból. Viszont az a kedvesség, amivel Reni és a csoport fogadott, mindent felülírt. Azóta újra szorgalmasan járok, és végre otthon is elkezdtem gyakorolni.

A hétvégén életemben először fogtam agyagot a kezembe. Csukott szemmel, kellemes zene mellett alkottunk. Semmilyen elképzelésem nem volt arról, mi lesz belőle, csak hagytam, hogy a kezem teremtsen valami újat.
Amikor kinyitottam a szemem, engem is meglepett, milyen gondosan kidolgozott lett a tálka belseje. A külsejével viszont teljes megengedésben voltam. Nem lett tökéletes – de nem is akartam, hogy az legyen.
Ezért kapta a Tökéletlenség címet.

Nem ugyanaz a nő indult haza

Az esti vacsorákhoz szépen felöltöztünk, finomakat ettünk és jókat beszélgettünk.

Vasárnap délután már a hétvége végéhez közeledtünk. Még aznap is olyan élményeket kaptunk, amelyek – azt hiszem – mindannyiunk életére hatással lesznek.

Már nem ugyanazok a nők voltunk, akik pénteken megérkeztek.

Tudtuk, hogy ez nem végleges búcsú, mert hamarosan mindannyian visszatérünk Tatára.

A földet érés után

Körülbelül negyven másodperc szabadesés után Laci kinyitotta az ernyőt, és hirtelen lelassult minden.

Néztem a tájat, amely már a zöld különböző árnyalataiban pompázott. Csodálatos volt.

Újdonságként most én is irányíthattam az ejtőernyőt. Gyorsan rá kellett jönnöm, hogy ehhez bizony erő kell, úgyhogy inkább visszaadtam a lehetőséget Lacinak. Ő még egyet pörgetett velünk, aztán szépen landoltunk.

Nagyon hálás vagyok ezért az élményért.

Ez az emlék nemcsak a fejemben marad meg, hanem egy kisvideón és fotókon is. Bár ezek az évek során akár el is veszhetnek, de amit átéltem, amit éreztem, az már örökre az enyém.

Ha bármikor eszembe jut ez a nap, tudni fogom: bármire képes vagyok.

Néha egyetlen döntés is elég ahhoz, hogy emlékeztessük magunkat: az élet tele van fantasztikus lehetőségekkel.

Végre úton

Szombat reggel 7 óra, beültem az autóba, és elindultam. Az úton podcasteket hallgattam, így a körülbelül 3 órás út gyorsan eltelt.

Romániában nagy útfelújítások vannak, ezért elterelték a forgalmat. A GPS nem értette, folyamatosan újratervezett, én meg csak azt érzékeltem, hogy balra kellene mennem, de jobbra tereltek. Végül megláttam a táblát: Oradea. Jó az irány, mehetek. Őszintén bevallom, az utolsó 30 perc extra figyelmet igénylő vezetés fárasztott ki a legjobban.

Leparkoltam a Sebes-Körös partján, majd elindultam a belvárosba. A folyó melletti sétány fel volt túrva. Kezdtem furcsán érezni magam, szükségem volt egy biztos pontra, így beültem a törzshelyemre, egy specialty kávézóba – de most nem a szokásos asztalomhoz ültem, hanem egy másikhoz. Azt éreztem, jót fog tenni egy kis nézőpontváltás. Kikértem a turmeric latte-t és a csokis muffint, és kezdtem megérkezni.

Termál, miccs és egy dallal teli hazaút

Gondoltam, kihasználom a jó időt, úgyhogy átmentem a közeli Félixfürdőbe, a termál strandra. Pár éve jöttem rá, hogy a jogosítványom külföldre is érvényes. Még mindig kihívást jelent a kétsávos, lámpával tarkított körforgalom, ami egyikből folyik át a másikba. De mindig úgy fogom fel: milyen jó, ha nem sikerül elsőre kimennem a megfelelő kijáraton, mehetek még egy kört, és akkor már sikerülni fog.

Jó idő lévén sokan voltak a strandon, napoztam, olvastam, és élveztem a 32 fokos vizet. Ez a 2 óra telefon és internet nélkül telt, és nem is hiányzott. Amikor nyakig ülök a meleg vízben, és az arcomat süti a nap, érzem, hogy az idegrendszerem megnyugszik, és töltődöm.

Mielőtt lement volna a nap, elindultam, mert még volt egy fontos utam a Kauflandba. A Kaufland Grillben kihagyhatatlan a miccs a talponállóban, kedves, román úriemberek társaságában. Ilyenkor eszembe jut, milyen jó lenne legalább egy alapszintű román nyelvet elsajátítani, mert bár beszélgetnének velem, az angol itt nem opció. Miután jóllaktam, bementem az áruházba, és zakuszkával, padlizsánkrémmel, ROM csokikkal felpakolva elindultam haza.

Hazafelé nem éreztem, hogy podcastet szeretnék hallgatni. Először csend volt, aztán rájöttem, hogy nem kéne elaludnom, így amikor Magyarországra értem, bekapcsoltam a Retro rádiót. Az első zene az AC/DC – Thunderstruck volt, max. hangerőn. Felébredtem. Utána jött egy Hungária szám, majd Nenától a 99 Luftballons.