Több volt bennem, mint amit addig gondoltam magamról

Őszintén bevallom, nem tudtam, hogy mi szeretnék lenni 18 évesen. Olyan magától érthetőnek tűnt, hogy mivel matekból jó voltam, Édesanyám főkönyvelő, barátnőim is közgazdász képzésre jelentkeznek, akkor én is.

Így kerültem a BGE Pénzügyi és Számviteli karára, ahol számvitel szakon közgazdászként végeztem és mérlegképes könyvelői képesítést is szereztem. A főiskolai évek nem voltak könnyűek, megszenvedtem a diplomáért, de ez tett kitartóvá és céltudatossá, ami a mai napig erősségem.

Főiskola után, egy német cégnél dolgoztam a pénzügy osztályon, ahol 5 év után úgy éreztem, váltanom kell, akkor mondta Édesapám, hogy menjek a családi vállalkozásba, ő nemsokára nyugdíjas lesz. Meggyőzött.

Akkor még fogalmam nem volt, hogy mit jelent egy olyan irodából, ahol csak a közvetlen kollégáimmal érintkeztem jóformán, kimenni a nagy világba és folyamatos kapcsolatban lenni nap, mint nap nagyon sok emberrel.

Révén a családi vállalkozás egy zár-vasalat nagykereskedés volt.

Igen, felmerülhet a kérdés, milyen volt egy férfiak uralta világban? Kemény. Az elején azt se tudtam, hogy mi a zár és a zárbetét között a különbség. Az évek alatt sok mindent megtanultam a termékekről is, ami ahhoz is kellett, hogy a férfi szakemberekből álló vevőkör elfogadjon és elismerje, hogy van helyem a szakmában.

Nem csak könyvelő voltam, minden is, így tanultam meg döntéseket hozni, felelősséget vállalni, tárgyalni, határokat meghúzni.

Elfáradtam az évek alatt. Napi stressz, a maximalizmusom és a teljesítménykényszerem által eljutottam arra a mélypontra, ami már a kiégés volt.

Fizikailag, mentálisan és lelkileg is összezuhantam. Tudtam, hogy nem csak fizikailag kell meggyógyulnom, hanem lelkileg és mentálisan is, ezért segítőhöz fordultam.

Ezek után kezdett összeállni a kép, ahogy egyre jobban lettem: a coach szakma az az irány, ahol az erősségeimet kamatoztatni tudom.

Miért pont a coaching?

Valami egyedit szerettem volna, egy olyan módszert, ami nagyobb szabadságot ad és közel áll ahhoz, ahogyan én szeretnék embereket támogatni. Ekkor döntöttem el, hogy egy Magyarországon még nem elterjedt ágát, a travel coachingot fogom gyakorolni.

Amikor utánanéztem, hogy az USA-ban már képzést is indítanak, éreztem, hogy ez nem csupán egy légből kapott ötlet, ennek létjogosultsága is van. Küldetésként élem meg, hogy minél többen megismerjék itthon is a travel coachingot.

Amikor végre mertem a saját utamat választani

Jó pár évre, jó sok utazásra volt szükségem, hogy megtaláljam az igazi hivatásom, amit szívből szeretek csinálni és örömmel tölt el, amikor látom a kliensek fejlődését.

Az utazás, ami által fejlődött az önismeretem, hozta meg azt az átalakulást, aminek köszönhetően rájöttem, mi az én utam és ki mertem mondani az Édesapámnak, hogy a családi vállalkozást nem szeretném tovább folytatni.

Elfogadta és végül sikeresen végelszámoltuk a céget.

Kíváncsi vagy, hogyan segíthet Neked a travel coaching?

Külföldön önmagam lehettem

Tizenéves voltam, amikor először utaztam a családommal. Akkor még nem volt célja, de aztán – főleg, amikor már egyedül kezdtem el utazni – hajtott a kíváncsiság, az újdonságok megtapasztalása. Más országban hogyan élnek az emberek, milyen hagyományaik vannak, mit szeretnek csinálni, mit esznek? Ahhoz az érzéshez tudom hasonlítani, mint amikor egy könyvet olvasok, és a történet teljesen magával ragad, kizárom a külvilágot, és olyan, mintha belecsöppennék egy másik világba.

Pont így voltam, amikor egy idegen városban jártam: magam mögött hagytam az otthoni énem, és beolvadtam. Néha olyan jól ment Európában, hogy a turisták simán helyinek néztek, és tőlem kérdezték, mi merre található.

Azért be kell vallanom, volt ebben menekülés is, kiszakadási vágy a hétköznapokból. Külföldön vagyok, aki vagyok. Nem voltak elvárások, hogy mire, hogyan illik reagálnom vagy cselekednem, egyszerűen a felszabadult önmagamat éltem. Nem kellett mérlegelnem, hogy akik ismerik az egyik oldalamat, vajon hogyan reagálnak majd az eddig ismeretlen, meg nem mutatott Zsuzsára.

Alapvetően az a típusú ember vagyok, akinek idő kell, hogy meg merje mutatni magát. Mert éreznem kell, hogy biztonságban vagyok, és nincs ítélkezés. Külföldön ez sokkal könnyebben ment. Erre vágytam itthon is. Sok év kellett, hogy meg merjem lépni, döntéseket hozzak az életemben, és rájöjjek, mit is szeretnék csinálni. Addig minden egyes utazást úgy vártam, mint a gyerekek a Mikulást.

Nem mondanám, hogy annyira készültem rá, de tudtam, hogy megyek, és ez biztonságot és erőt adott. Akkor fogtam fel igazán, amikor már megérkeztem, hogy de jó, itt vagyok. Onnantól kezdve pedig 100%-osan jelen voltam.

Hány képességünket nyomjuk el, és ítéljük meg magunkat, mert vannak tőlünk jobbak?

Igen, sosem lettem olyan táncos, mint a kubaiak, és igazából már jó pár éve nem salsáztam, szóval el is felejtettem a lépéseket.

De nagyon örülök, hogy kipróbáltam, és adtam magamnak esélyt. Az igazság az, hogy annyi minden van még, amit ki szeretnék próbálni, hogy nem is bánom, hogy ez most épp nem az életem része.

Úton vagyok és jól érzem magam benne

Az utazás mára már nem menekülés, mert jól érzem magam az életemben, ott, ahol most tartok, és ami felé megyek. Amikor pedig jön a hívás, hogy „mennem kell”, akkor megyek. Az az érzés fog vinni, ami miatt az adott országot fel szeretném fedezni.

Te miért utazol? Nagyon szívesen elolvasom, bátran írd meg nekem!

A kíváncsiság és a félelem határán

Elkísértem a búvároktató barátnőmet Rovinjba egy hosszú hétvégére. Megbeszéltük, hogy amíg ő oktat, addig én elleszek a belvárosban, illetve a tengerparton.

Az első nap így is indult. Míg ők kompra szálltak, és átmentek a közeli szigetre, addig én kényelmesen elkészültem, és bementem a városba. Mondanom se kell, hogy meglátogattam egy specialty kávézót Rovinjban. Nyugodtan megittam a finom kávémat.

Pár éve már volt szerencsém a városhoz, szóval ismerősként tértem vissza. Jólesett a csodaszép időben újra felfedezni a kis utcákat, ismét betérni a székesegyházba, délután pedig könyvet olvasni, napozni és fürdőzni.

Este közösen mentünk vacsorázni, majd a fő téren egy koncertbe csöppentünk.

Hazafelé Marcsitól jött a kérdés: „van kedved holnap egy próbamerüléshez?” Az első reakcióm: Nekem???

Tudni kell, hogy Marcsi 10 éve búvárkodik, és mindig áradozva beszél arról, mennyire imádja. Milyen gyönyörű, és neki milyen sokat ad, hogy a búvárkodás az élete része lett! Ez nemcsak hobbi, már sokkal több annál. De sosem erőltette. Most sem, csak feltette a kérdést. A második reakcióm az volt, hogy „alszom rá egyet, jó?”

Persze az agytekervényeim mozogtak. És jött a belső monológ:

Itt a lehetőség, próbáld ki! Nincs vesztenivalód!

Oké, de nem tudok rendesen levegőt venni, itt csak szájon keresztül lehet.

Megpróbálod. Ha nem megy, akkor legfeljebb nem mész le 2-3 m mélyre. Ott lesz Marcsi, biztonságban leszel.

A 20 perces merülésből kb. az utolsó 5 percet már igazán élveztem.

Megnyugodott a légzésem, nem fújtam ki ezerrel a levegőt, hanem természetessé vált. Csodás halacskákat láthattam. El se tudom mondani, milyen hálás vagyok Marcsinak. Megmutatta, mire vagyok képes, azzal, hogy bízott bennem.

Ez egy örök élmény lesz. Egy kicsit közelebb kerültem az ő világához. Persze 18 m mélyen sokkal gazdagabb és másabb az élővilág, szóval ez csak egy kis szelet volt a tortából. Hogy lesz-e folytatás? Nem tudom, de soha ne mondd, hogy soha…

Több mint egy búvárélmény

 A délutánt egy egészen átszellemült Zsuzsaként éltem meg. Az élmény után nem tudtam visszafeküdni a strandágyra, úgy éreztem, mennem kell, fel kell dolgozni az élményt.

A sziget aprócska, 20 perc alatt bejártam, de jólesett. Az esti közös vacsoránál boldogan meséltem a búvárélményeimről, így egy kicsit közelebb kerültem a csapathoz is. Már nem csak egy kísérő voltam.

Az utolsó napot még kimaxoltam a városban: amíg Marcsi vizsgáztatott, kávéztam, megebédeltem, sétálgattam. 15 óra után hazaindultunk.

Mit viszek magammal az útról?

Merjem megengedni magamnak, hogy megmutassam a sebezhetőségemet.

Nem a távolság számít, csak az elindulás

A képzés lezárult, sikeres coach vizsgát tettem. Egy mérföldkőhöz értem.

Éreztem, hogy utaznom kell. Nem az volt a lényeg, hogy messzire menjek, hanem hogy kiszakadjak a megszokott környezetemből, és egy kicsit összerendezzem a gondolataimat. Hogy megéljem, hogy wowww, tényleg coach lettem, amiről 1 évvel ezelőtt még csak álmodoztam.

Tápiószecsőre és egy wellness szállodára esett a választásom.

Mindössze 40 km. 14 órától lehetett elfoglalni a szállást, már elmúlt 13 óra, beborult az ég, és valahogy nem ment az elindulás, pedig tudtam, hogy jó lesz. Mindent is csináltam. Egyszer csak kisütött a nap és visszatért belém az erő (erre szoktam azt, mondani: éreztem a chi-t). Beültem az autóba, kettőt pislantottam és meg is érkeztem.

Gyerekkoromban sokat voltam egyedül, lehet, hogy megszoktam, és ezért megy gond nélkül.

Nem félek a saját gondolataimtól, illetve nem tudok unatkozni, mert mindig le tudom kötni magam.

Nem vagyunk egyformák, sosem erőszakolnám rá senkire, hogy kötelezően utazzon el egyedül. Ha van benne kíváncsiság, nyitottság, bátorság, akkor én leszek a legnagyobb támogatója.

Vannak dolgok, amire azt mondom, meg kell adni az esélyt, egyszer ki kell próbálni. A komfortzóna tágítása lehet, azzal kezdődik, hogy nem a szokásos sajtos rudat kérem a cukrászdában, hanem a köménymagosat, annak ellenére, hogy gyerekkoromban nem ettem köménymagot. De tavaly megkínáltak és rájöttem, hogy tök finom.

Hazatérni új energiákkal

Mit viszek magammal az útról?

Megengedhetem magamnak, hogy évente 4 napot egyedül töltsek, és töltődjek.

Most, hogy jól vagyok önmagammal, sokkal nagyobb energiával vetem bele magamat a hétköznapokba és érzem, ez a lendület sokáig velem marad.

Amikor a testem már lassításra intett, én még mentem tovább

Végre csinálhatom, amit szeretnék, és különben is, annyi dolog van…Ekkor váratlanul kibicsaklott a lábam. Megijedtem, mert azt éreztem, meg akar állítani. De az volt a fejemben, hogy én most nem tudok. Hogyan állhatnék meg pont most? Így egyszerűen bekentem krémmel a bedagadt bokámat, és amikor mentem, felvettem a bokarögzítőt.

Majd következett egy rossz mozdulat, amikor becsípődött a derekam. Itt már észleltem, hogy ez nem lesz jó, így tényleg pihentem 2 napot, aztán elmentem gyógymasszőrhöz.

A testem tele volt feszültséggel, a masszőrt megizzasztottam. Sokkal könnyebb lett utána. Oké, megértettem, lassítsak.

De valószínűleg nem volt meg a kellő lassítás, mert egy tök jó nap délutánján szó szerint kicsúszott a lábam alól a talaj. Egy felmosott padlóra ráhelyezett szőnyegen csúsztam el. Sokkot kaptam, amikor ránéztem a kezemre, úgy éreztem, el fogok ájulni. Végül sikerült annyira tisztán gondolkodni, hogy hívjak egy barátot. 20 perc múlva megérkezett, és bevitt a kórházba.

11 óráig, amíg nem kaptam vissza a telefonomat, volt időm gondolkodni. Rájöttem, hogy mekkora leckét kaptam türelemből, illetve a kontroll elengedéséből.

Olyan gyorsan történtek az események, hogy igazából még jól is jött, hogy nem tudtam mással elterelni a figyelmemet. Tudatosítottam magamban, mi is történt. Ha végiggondolom, az SBO-n a váróteremben már megnyugodtam. Láttam, hogy az emberek idegeskednek, bosszankodnak. Bennem csak az visszhangzott, hogy jó helyen vagyok, itt most megvan a dolgok menete, türelmesen kell várni. Nem én diktálok, hanem megmondják, mikor mit csináljak. Mindezt annyira kedvesen és emberségesen tették, hogy egy percig sem éreztem, hogy rossz helyen lennék, vagy hogy nem vagyok biztonságban.

Nagyon rég volt, hogy órákon keresztül nem csináltam semmit, csak feküdtem az ágyban. Megálltam. Végül is ez volt a cél.

Most tanulok lassabban élni

A kórházból hazaérkezve konstatáltam: amikor természetes, hogy az embernek két keze van, akkor fel sem tűnik, milyen egyszerű úgy minden. Most is megoldhatóak, csak sokkal lassabban. A tanítás folytatódik.

Induljunk!

Hosszú volt a tél. Mikor megkérdezték, lenne-e kedvem, csakis igent mondhattam egy balatonfüredi utazásra, hiszen végre itt a tavasz, a jó idő.

Reggel kényelmesen indultunk el, az első utunk pedig egy specialty kávézóba vezetett. Nyugodtan megittuk a kávénkat, és megettük a sütit, majd a sétányon ballagtunk tovább.

Napsütés, Balaton, szabadság, virágok, madárcsicsergés. Csak mentünk, és élveztük, hogy itt vagyunk.

Konkrét terv nem volt mára, csupán annyi, hogy kikapcsoljuk az agyunkat, és letegyük a hétköznapok terheit.

Mi pedig mintha ezt elfelejtettük volna. Természetes, hogy az autónkat megtankoljuk. Elvisszük szervizbe. Figyelünk rá, hogy működjön.

De mi van velünk?

Mikor állunk meg? Mikor töltődünk?
Mikor engedjük meg magunknak, hogy csak legyünk?

Ez a nap emlékeztetett valamire, amit nem szeretnék újra elfelejteni:

Az utazás szükséglet. Mindegy, hogy egyedül, partnerrel vagy barátokkal.

A legfontosabb útravaló

A délutánt egy bisztróban folytattuk, ahová az illatok hívtak be minket. Jókai bablevest ettünk.

A kiállításon megtudtuk, Jókai Mór a legendák szerint Balatonfüreden rendelt főtt bablevest. Igaz, hogy abban még se csülök, se csipetke, se zöldség nem volt, de mi szerencsére egy igazi, gazdag, tartalmas levessel zártuk a napunkat.

A nap végén jóleső csenddel ültünk be az autóba, és utaztunk vissza Budapestre.

Amit még magammal viszek: néha elég annyi, hogy kisüt a nap, és elindulsz.

Kassa hívott, én pedig elindultam

Múltkor, Nagyváradra tartva, láttam a táblára kiírva: Kassa. Furcsa, hogy csak most tűnt fel, pedig párszor már jártam arra. Beindította a fantáziámat, kicsit utánaolvastam. Úgy éreztem, ez a hely nekem való.

Őszintén bevallom, nem szoktam előre megtervezni, hogy mit látogassak meg a városban. Egyszerűen jólesik megadni a szabadságot, hogy azt nézzem majd meg, amihez kedvem lesz. Nincs rohanás, lelassulás van.

Természetesen van néhány dolog, amiről indulás előtt tájékozódom: szükséges-e autópálya-matrica, hol tudom az autót letenni, illetve kiválasztom a megfelelő kávézót. Nekem mindig az a kiindulási pont.

Hétfő reggel negyed 8 magasságában elindultam Kassára. Az volt a terv, hogy a helyi bevásárlóközpontban parkolok le, de mivel elrontottam a sávot, nem mentem le a mélygarázsba. Ezért újraterveztem, és a kávézó közelében, az utcán parkoltam le az autót.

Ebéd után elmentem a közeli parkba. Sajnáltam, hogy nem hoztam könyvet, mert jó lett volna a madárcsicsergésben, a zöldben kicsit olvasni, de sebaj.

Helyette csak leültem egy padra, és néztem az arra járókat.     

A bevásárlóközpont felé vettem az irányt, hogy megnézzem a helyi szupermarket kínálatát, és hogy vegyek helyi csokit, aztán beszippantottak a boltok.

Megengedésben voltam. Nem vagyok egy plázázós típus, de most végül is volt időm. Alapvetően nem terveztem venni semmit, a nézelődés pedig nem kerül pénzbe, gondoltam. Viszont egy tavaszi kabát úgy döntött, velem akar jönni.

Miért is ne? Tervezem egy ideje, csak eddig nem találtam meg a megfelelőt. Meg aztán egy külföldön vásárolt ruha mindig más: akármikor felveszem, eszembe jutnak a jó élmények, amiket itt átéltem.

Még visszatérek

Kellemesen elfáradva, de feltöltődve érkeztem haza, és tudtam, hogy ez nem egy egyszeri találkozás volt. Kassával még dolgunk van egymással. 

Amikor újra kapcsolódni szeretnél önmagadhoz

Három és fél éve azért kerestem meg Renit, mert nem éreztem jól magamat nőként. A gátlásaim blokkolták, hogy a nőiségemet a maga szépségében élhessem meg. Úgy gondoltam, a tánc az, ami fel tudna szabadítani.

Csoportos és egyéni foglalkozásokra is jártam hozzá. Szépen, lassan, türelmesen kísért. Bár éreztem, hogy nem könnyű, nem komfortos ez az út, mégsem adtam fel, mert Reni türelme és hitelessége átsegített a mélyebb szakaszokon is.

Aztán egyszer csak észrevettem, hogy a belső átalakulásom a külsőmre is kihatott. A pozitív visszajelzések megerősítettek abban, hogy jó úton járok.

A nőiség nem egy kipipálható feladat. Folyamatosan dolgozni kell rajta.

Az életem úgy alakult, hogy egy időre nem tudtam táncra járni Renihez, így a „raktárkészlet” szépen kiürült. Kicsit későn vettem észre, de végül írtam neki, hogy újra szeretnék csatlakozni.

Az első óra nagyon nehéz volt. Kiestem a gyakorlatból. Viszont az a kedvesség, amivel Reni és a csoport fogadott, mindent felülírt. Azóta újra szorgalmasan járok, és végre otthon is elkezdtem gyakorolni.

A hétvégén életemben először fogtam agyagot a kezembe. Csukott szemmel, kellemes zene mellett alkottunk. Semmilyen elképzelésem nem volt arról, mi lesz belőle, csak hagytam, hogy a kezem teremtsen valami újat.
Amikor kinyitottam a szemem, engem is meglepett, milyen gondosan kidolgozott lett a tálka belseje. A külsejével viszont teljes megengedésben voltam. Nem lett tökéletes – de nem is akartam, hogy az legyen.
Ezért kapta a Tökéletlenség címet.

Nem ugyanaz a nő indult haza

Az esti vacsorákhoz szépen felöltöztünk, finomakat ettünk és jókat beszélgettünk.

Vasárnap délután már a hétvége végéhez közeledtünk. Még aznap is olyan élményeket kaptunk, amelyek – azt hiszem – mindannyiunk életére hatással lesznek.

Már nem ugyanazok a nők voltunk, akik pénteken megérkeztek.

Tudtuk, hogy ez nem végleges búcsú, mert hamarosan mindannyian visszatérünk Tatára.

A földet érés után

Körülbelül negyven másodperc szabadesés után Laci kinyitotta az ernyőt, és hirtelen lelassult minden.

Néztem a tájat, amely már a zöld különböző árnyalataiban pompázott. Csodálatos volt.

Újdonságként most én is irányíthattam az ejtőernyőt. Gyorsan rá kellett jönnöm, hogy ehhez bizony erő kell, úgyhogy inkább visszaadtam a lehetőséget Lacinak. Ő még egyet pörgetett velünk, aztán szépen landoltunk.

Nagyon hálás vagyok ezért az élményért.

Ez az emlék nemcsak a fejemben marad meg, hanem egy kisvideón és fotókon is. Bár ezek az évek során akár el is veszhetnek, de amit átéltem, amit éreztem, az már örökre az enyém.

Ha bármikor eszembe jut ez a nap, tudni fogom: bármire képes vagyok.

Néha egyetlen döntés is elég ahhoz, hogy emlékeztessük magunkat: az élet tele van fantasztikus lehetőségekkel.

Végre úton

Szombat reggel 7 óra, beültem az autóba, és elindultam. Az úton podcasteket hallgattam, így a körülbelül 3 órás út gyorsan eltelt.

Romániában nagy útfelújítások vannak, ezért elterelték a forgalmat. A GPS nem értette, folyamatosan újratervezett, én meg csak azt érzékeltem, hogy balra kellene mennem, de jobbra tereltek. Végül megláttam a táblát: Oradea. Jó az irány, mehetek. Őszintén bevallom, az utolsó 30 perc extra figyelmet igénylő vezetés fárasztott ki a legjobban.

Leparkoltam a Sebes-Körös partján, majd elindultam a belvárosba. A folyó melletti sétány fel volt túrva. Kezdtem furcsán érezni magam, szükségem volt egy biztos pontra, így beültem a törzshelyemre, egy specialty kávézóba – de most nem a szokásos asztalomhoz ültem, hanem egy másikhoz. Azt éreztem, jót fog tenni egy kis nézőpontváltás. Kikértem a turmeric latte-t és a csokis muffint, és kezdtem megérkezni.

Termál, miccs és egy dallal teli hazaút

Gondoltam, kihasználom a jó időt, úgyhogy átmentem a közeli Félixfürdőbe, a termál strandra. Pár éve jöttem rá, hogy a jogosítványom külföldre is érvényes. Még mindig kihívást jelent a kétsávos, lámpával tarkított körforgalom, ami egyikből folyik át a másikba. De mindig úgy fogom fel: milyen jó, ha nem sikerül elsőre kimennem a megfelelő kijáraton, mehetek még egy kört, és akkor már sikerülni fog.

Jó idő lévén sokan voltak a strandon, napoztam, olvastam, és élveztem a 32 fokos vizet. Ez a 2 óra telefon és internet nélkül telt, és nem is hiányzott. Amikor nyakig ülök a meleg vízben, és az arcomat süti a nap, érzem, hogy az idegrendszerem megnyugszik, és töltődöm.

Mielőtt lement volna a nap, elindultam, mert még volt egy fontos utam a Kauflandba. A Kaufland Grillben kihagyhatatlan a miccs a talponállóban, kedves, román úriemberek társaságában. Ilyenkor eszembe jut, milyen jó lenne legalább egy alapszintű román nyelvet elsajátítani, mert bár beszélgetnének velem, az angol itt nem opció. Miután jóllaktam, bementem az áruházba, és zakuszkával, padlizsánkrémmel, ROM csokikkal felpakolva elindultam haza.

Hazafelé nem éreztem, hogy podcastet szeretnék hallgatni. Először csend volt, aztán rájöttem, hogy nem kéne elaludnom, így amikor Magyarországra értem, bekapcsoltam a Retro rádiót. Az első zene az AC/DC – Thunderstruck volt, max. hangerőn. Felébredtem. Utána jött egy Hungária szám, majd Nenától a 99 Luftballons.